6

 Az elmúlt pár napom nem volt olyan szörnyű, mint ahogy azt először elképzeltem. Kate szerencsére beleegyezett, hogy legalább ezen a héten hagyja ki az óráit és maradjon velem, nehogy Darwin megpróbálkozzon valamivel, ez pedig nem csak abban segített, hogy kicsit feldobja a hangulatom, de nem unatkoztam egy percre sem és még arra is volt időm, hogy hódoljak az élvezeteknek, így majdnem minden napra volt valami finom sütink vagy péksütink, Keylan legnagyobb örömére. Szegény minden nap elég későn ért haza az edzései miatt és azt mondta, mi vagyunk a legjobb dolog ami mostanában történt vele. Végre normális étel is kerül a szervezetébe a gyorskaján kívül, ennek pedig felettébb örültem azok után, hogy végül kitúrtam az ágyából, ráadásul volt annyira rendes, hogy minden napot itthon töltött, nehogy valami probléma legyen.

Mindkettőjüknek nagyon sokat köszönhettem, mert azon kívül, hogy megvédtek még le is foglalták a gondolataimat. Mindig kitaláltak valamit, hogy eltereljék a figyelmemet a sérüléseimről. Darwin az első három napban, - Keylan figyelmeztetése ellenére - pontban 7-kor megjelent a folyosón és válogatott szidalmak között rugdalta Kate ajtaját. Ilyenkor Key mindig kiment és leráncigálta az utcára, majd megkérte, hogy távozzon és soha többet ne jöjjön vissza.

- Ez így nem mehet tovább! Kurvára nem ért a szép szóból és már nagyon nehezen állom meg, hogy ne verjem szét a fejét!

Ez volt az utolsó alkalom, mikor láttuk őt. Próbáltak meggyőzni, hogy forduljak a rendőrséghez, de túlságosan féltem. Nem mertem lépni. Gyenge voltam és ezt nagyon jól tudtam minden egyes alkalommal, mikor végig néztem, ahogy Keylan kimegy az ajtón, hogy leállítsa és elvigye onnan Darwint. Ígéretet tettem, hogy összeszedem magam mind lelkileg mind fizikailag, de nehezebbnek bizonyult mint ahogy gondoltam.

A szomszédoknak kezdett feltűnni a dolog, de mikor léptek volna, hogy megnézzék mi történik, Keylan már a lépcsőn vitte lefele Darwint. Ilyenkor pedig jobban szégyelltem magam, mint addig bármikor. Remegve álltam az ajtóban és közben azért könyörögtem, hogy Key épségben érjen vissza hozzánk. Szerencsére sose történt baj.

- Min gondolkodsz ennyire?

Kate nagy lendülettel bevágódik mellém a kanapéra és egy pattogatott kukoricával teli tálat nyom a kezembe, ezzel kirángatva a gondolataimból. Megszaglászom és nagyot nyelek. Sajtos, a kedvencem!

- Csak elbambultam. - vonom meg a vállam, miközben belemarkolok a kukoricába.

- Láttam, hogy milyen elkeseredett fejet vágtál. Azon kívül pedig ez a kedvenc filmed. Sose tudnál csak úgy elbambulni rajta. - mutat a TV-re, ahol éppen Vin Diesel nyomja tövig a gázpedált.

- Nem furcsa, hogy Darwin már három egész napja nem tűnt fel? - adok hangot aggodalmamnak - Nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz. Lehet, hogy rájött valamire, de az is lehet, hogy csak megunta az eredménytelen üvöltözést.

- Szerintem nem kéne ezt ennyire túlagyalnod. Itt biztonságban vagyunk. Sose gondolná, hogy a szomszéd sráchoz menekültünk.

Kivesz pár szem kukoricát a tálból és miközben a szájába tömi, a vállamra hajtja a fejét és úgy nézzük tovább a TV-t.

- Lehet, hogy igazad van.

- Nem lehet, hanem biztos!

A következő 1 órában csajos dolgokról fecsegünk, és közben azon tanakodunk, ma mit kéne főzni, amikor a mondatom közepén hirtelen kivágódik az ajtó, én pedig azt hittem ott kapok szívrohamot. Mindketten megfeszülve ülünk a kanapén, de miután meglatjuk az ajtón belépő fiút, aggodalmasan felsikkantunk. Kate az aki elsőnek reagál, és felpattanva a fiúhoz rohan.

- Veled meg mi történt?

A szemöldöke és az alsó ajka fel van repedve, és a fél arcát beteríti a vér ami megállíthatatlanul folyik az orrából. Sokkot kapok és remegni kezdek. Nem birok megmozdulni, csak bámulom az elcsúfított arcát.

- Összefutottam a kis barátunkkal és a bandájával. Úgy látszik egy igazi pancserral van dolgunk, aki nem tudja egyedül megvédeni magát. - neveti el magát gúnyosan.

Elsétál mellettem én pedig feleszmélve azonnal felpattanok és megyek vele a fürdőszobába, ahol aggódva nézem, hogyan mossa le magáról a vért.

- Segítek. - ragadom meg kezeit, ő pedig egy pillantás erejéig vacilál, de aztán engedi, hogy magammal húzva, leültessem a WC tetejére.

- Hol van elsősegélydoboz? - nézek rá, mire ő kérdő tekintettel visszabámul - Vagy bármi olyasmi, amivel fertőtleníthetem a sebeidet és leragaszthatom?

- A szekrényben, a legalsó polcon azt hiszem vannak ilyen cuccok. - válaszol végül, de még ő sem biztos benne, hogy ott van amit keresek.

Kinyitom a szekrényt és egy darabig kutakodom, de aztán megtalálom a kis dobozt benyomorgatva a törölközők mögé és szerencsémre van benne minden ami kell.

- Sajnálom, hogy ez történt veled. - mondom, miközben a szemöldökét fertőtlenítem.

- Várható volt, hogy egyszer ez is megtörténik. Bár azt hittem, én leszek aki először üt és szemtől szembe leszünk, de ez egy igazi féreg. - hangosan felnevet, mintha valami vicceset mondott volna, én pedig összehúzott szemekkel fürkészem az arcát.

- Ez egy cseppet sem vicces. - rázom meg a fejem szomorúan - Nézd meg mi történt az arcoddal.

Elveszem a kezem az arcától és hátra lépve megfogok egy új vattapamacsot és fertőtlenítőt öntök rá, de nem fordulok azonnal vissza. A testem remegni kezd és elönt a hányinger. A szememet szorosan lehunyom, de pár pillanat múlva már érzem Keylan segítő kezét, aki a WC-hez vezetve segít leülni.

- Minden oké? - guggol le elém.

- Igen, néha előfordul ilyesmi. Azt hiszem egy kisebb pánikroham jön rám ilyenkor. - kézfejemmel meg dörzsölöm a homlokom és gondterhelten az előttem guggoló fiúra nézek - Sajnálom, hogy ennyi galibát okozok. Mostanában nem unalmas az életed.

- Hát unalmasnak nem mondható az már egyszer biztos. - mosolyodik el halványan, nekem pedig kihagy egy ütemet a szívem, ahogy meglátom az előbukkanó gödröcskét.

- Leragasztom a sebed.

Feltápászkodom és indulnék a mosdóhoz, de ő továbbra is szorosan fogja a kezemet. Zöld szemei szinte világítanak, ahogyan rám emeli őket. A szívem megint rakoncátlankodni kezd, és most már valami furcsa szorítást is érzek a hasamban, egészen olyan, mintha izgalomba jönnék. Már csak a bárgyú vigyor hiányzik az arcomról. Mit tesz velem ez a fiú?

- Nem hagyom, hogy bántson! Meg foglak védeni. Nem rontom el még egyszer.

Az utolsó mondatnál egészen eltorzul az arca, nekem pedig kérdőn felugrik a szemöldököm. Eddig nem is gondoltam ilyesmire, de lehet, hogy történt valami a múltjában ami nagyon megviselte őt. Ami miatt most ennyire véd engem. Talán elveszített egy számára fontos embert, és most azért viselkedik úgy ahogy. Talán ezért vont rögtön a szárnyai alá. Ebben a történetben nem én voltam az angyal, hanem ő. Ő volt az én őrangyalom.

- Ezt mégis, hogy érted? - kérdezem reménykedve, hátha kihúzhatok belőle valami választ.

- Felejtsd el amit mondtam. Sajnálom. - továbbra is a kezemet fogja és úgy egyenesedik ki. Csak bámulunk egymásra és igazán szeretnék valamit mondani, valamit ami engem és őt is megnyugtatná, de egy hang sem jön ki a torkomon.

Nem is gondolkodom, csak felemelem a kezem és végig simítok borostás arcán, ő pedig behunyva a szemét, belehajtja a fejét a tenyerembe.

Valami biztosan történt vele. Legbelül Keylan is csak egy összetört szívű ember aki segítségre szorul? Lehet. Azonban ha ez így van én mindent meg fogok tenni, hogy úgy segítsek rajta, ahogy ő rajtam. Kezdtem benne megbízni és a szívem mélyén tudtam, hogy ő egy jó ember, de idő kellett amíg teljesen el tudom felejteni a múltat. Darwin még mindig itt ólálkodott valahol és arra törekedett, hogy tönkretegye az életemet, de már egyáltalán nem féltem annyira, mint egy héttel ezelőtt. Mert már volt egy védőangyalom, akire tudtam, bármikor számíthatok.

- Köszönök mindent. - suttogom utoljára megsimítva az arcát és furcsamód nehezemre esik elemelni a kezemet.

- Nem kell semmit megköszönnöd.

Puszit nyom a kezemre, majd elengedve azt újra letelepszik a kád szélére, hogy befejezhessem az arca rendberakását. Nem fogom erőltetni a témát, de valahogy ki kell derítsem mi történt vele.

A nap további részében mindössze egyszer hoztuk fel a Darwinnal kapcsolatos témát, de muszáj volt megkérdeznem valamit, mert már fúrta az oldalam a kíváncsiság. Meg kellett tudnom, hogy Darwin tett-e bármiféle utalást arra, hogy Keylannal ismerjük egymást. Szerencsémre Darwin csak azt hajtogatta, hogy ő az a nagyképű faszkalap, aki rendszeresen beleüti az orrát a dolgába és azt hiszi joga van hozzá, hogy csak úgy kirakja egy lépcsőházból, mikor semmi közük egymáshoz.

Mikor ezt elmondta a vérnyomásom egészen magasra szökött és csak összeszorított fogakkal, mély levegőket véve bámultam valami hülye Topshopot a TV-be. A nő épp valami multifunkcionális porszívót mutogatott, nekem pedig kedvem lett volna felhívni és venni egyet, csak azért, hogy aztán szétverhessem vele Darwin csökött kis agyát. Életemben először nem féltem Darwintól, hanem meg akartam keresni, hogy szétverhessem valami keménnyel a fejét. Nem is tudom mit láttam meg benne régebben. Még a neve is szörnyen hangzott, pont mint egy igazi idiótának.

Tönkre akartam őt tenni. Meg akartam szégyeníteni. Egy kicsit még meg is ijedtem a hirtelen jött bátorságomtól, viszont eszem ágában sem volt többé bujkálni. Nem hagyom, hogy mindenemet tönkretegye. Nem fog a tanulásom és a jövőbeli terveim rovásra sem menni a mostani helyzet. Felszívom magam és megmutatom neki, ki is vagyon valójában. Meg mutatom, ki is az a Layla Knight.

5

 Nem tudom mennyi idő telt el mióta elaludtam, de odakint már besötétedett és csak a kinti lámpák fénye világította meg a szobát. Körbenézek kába tekintetemmel és meglátok a mellettem lévő éjjeliszekrényen egy nagy pohár narancslevet, mellette két apró bogyóval. Rögtön értük nyúlok és lenyelve a gyógyszereket, kiiszom az egész pohár tartalmát. Háborgó gyomrom kezd megnyugodni és úgy döntök megpróbálok felállni. A szoba ismeretlen, de a férfias illatok már nagyon is jól tudom kihez tartoznak. Lemászok az ágyról és az éjjeliszekrénybe kapaszkodva megfontoltan teszem egyik lábam a másik után. Az ajtóhoz érve először kikukucskálok rajta és mikor látom, hogy senki sincs a keskeny folyosón, halk léptekkel megindulok kifelé. Szines fények villognak a falon, ahogy közeledem a nappalihoz, majd két alakot pillantok meg a kanapén ülve.

- Sziasztok. - köszönnék, de a tiszta beszéd helyett valami rekedtes krákogás tör fel a torkomból.
Mindketten felém kapják a fejüket és Kate már rohan is felém, hogy leterítsen a lábamról.
- Végre! Már azt hittem valami komoly bajod van! Az egész napot átaludtad. - olyan szorosan ölel magához, hogy kénytelen vagyok megütögetni a hátát ezzel jelezve, engedjen a szorításon.
- Nem szeretnél elmenni a rendőrségre? - áll fel Keylan is a kanapéról - A pasidat már el kellett küldenem melegebb éghajlatra, mert majdnem betörte Kate lakásának az ajtaját.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem, de egy cseppet sem lepődöm meg, ugyanis mindhárman fel voltunk erre készülve.
- Mi történt? - fordulok felé teljes testtel és rögtön az arcát kezdem fürkészni, hogy látok e rajta sérülést.
- Már a lépcsőn felfelejövet sem vette halkra a figurát. Végig ordítozott és ököllel verte az ajtót, téged keresve. Aztán kimentem, hogy megkérdezzem mi a problémája, mire különféle, igencsak válogatott szitkozódással elmondta, hogy semmi közöm hozzá és takarodjak vissza a lakásomba. Erre felkaptam a vizet és behúztam neki egyet. - vonja meg a vállát vigyorogva, nekem pedig meg kell kapaszkodnom Kateben, nehogy orrabukjak - Annyira nem tetszett neki, de sok esélye nem volt nulla koordinációval, hulla részegen, tehát fogtam és szépen kivezettem az épületből, majd megmondtam neki, ha mégegyszer meglátom akárcsak a ház közelében, ráhívom a rendőrséget zaklatás vádjával.
Befejezi a történetet, én pedig már két kézzel kapaszkodom Katebe. Kapkodom a fejem kettejük között, és nem tudom kinek zavar jobban az arckifejezése. Keylan összeszorított ajkakkal áll a kanapénak támaszkodva és bár próbálja nem mutatni, a szeme szinte lángol a méregtől. Kate pedig...
Kate csak áll és bámul rám üres tekintettel. A szívem szakad meg, ahogy a szemeibe nézek és rögtön összeszorul a torkom. Ez túl sok nekem. Elengedem barátnőmet és a kanapéhoz sétálva lerogyok rá. Az összes erőm elhagy, de megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni emiatt a rohadék miatt. Mély levegőt veszek és masszírozni kezdem a halántékomat.
- Miért segítesz ennyit?
Szavaim a mögöttem álló fiúnak intézem, de ezt ő is nagyon jól tudja. Gyorsan mozog, amitől kissé összerezzenek, de mire mellém ül és belenézhetek zöld szemeibe, elmúlik a félelmem. Ő sosem bántott engem és szeretném azt hinni, hogy nem is fog, de Darwin majdnem teljesen kiölte belőlem a férfiak iránti bizalmamat. Szeretném elhinni, hogy Keylan más és csak segíteni szeretne nekem.
- Az apám mindig arra tanított, hogy a lányokat védeni és tisztelni kell. Mindenki úgy viselkedik, amit megtanítanak neki. A kis barátod pedig...
- Már nem a barátom. - szakítom félbe mondandóját.
Egy ideig csak feszülten bámulunk egymásra, aztán Kate hirtelen mellettem terem és azt kérdezi nem vagyok e éhes, de válaszolnom már nem kell mert a hasam hangosan megkordul. Katenek pedig több sem kell, már indul is a konyhába, hogy szerezzen nekem valami ennivalót. El is feledkeztem a kajáról, pedig ma még egy falatot sem ettem.
- Keylan! - kiált ki barátnőm a nappaliba - Hol vannak a tányérok?
- Jobb felső szekrény. - válaszol Keylan, majd a következő pillanatban újra felém fordul - Beszélgettünk Katetel és úgy döntöttünk az lesz a legjobb, ha egy darabig mindketten itt maradtok nálam. Tudom, hogy nem akar...
- Köszönöm! - szakítom újra félbe a mondanivalóját.
Nem tudom, hogy ki küldte őt, de jelenleg mindennél hálásabb vagyok neki. Biztos vagyok benne, hogy barátnőmmel közelebbi kapcsolatban állnak, mint egyszerű szomszédok, de engem eddig nem ismert, mégis arra törekszik, hogy megvédjen. Úgy látszik még nem veszett el a remény és vannak tisztelettudó és segítőkész fiúk a világban.
Egy darabig el fog tartani, amíg újra megbízom valakiben teljesen, de nem engedem, hogy Darwin az összes jó érzést kiölje belőlem.
- Mióta összejöttem Darwinnal és előjött ez a viselkedése, te vagy az első fiú akinek nem félek a közelében. - vallom be neki őszintén - Nem tudom, hogy miért van ez, de nagyon megnyugtató a közeledben lenni. Szóval köszönöm, hogy segítesz nekem.
Nem néz rám, csak a csuklóján lévő, vékony bőrkarkötővel játszik és valamiért úgy érzem, nagyon sokat jelent neki az a tárgy. A szemöldöke ráncba szalad, majd kisimul és ez megy egy darabig, mintha nagyon gondolkozna valamin.
- Átmenjünk pár cuccodér? - kapja rám hirtelen a fejét - Két szoba van a lakásban, viszont mindkettőben egyszemélyes ágy van, szóval te aludhatsz az én szobámban, Kate pedig a vendégben, én pedig majd alszom a kanapén. Vagy ha úgy jobb akkor aludhatsz te is a vendégszobában. Hozunk át ágyneműt és takarót is.
- Nem várom el tőled, hogy kinn aludj a kanapén. - mondom, közben pedig rugózok párat a kemény bútordarabon. Alváshoz nem lehet valami kényelmes.
- Annyira nem kényelmetlen, mint amilyennek tűnik. Aludtam már rajta egy párszor. - húzodik apró mosolyra az ajka.
Pár pillanatra, na jó, talán percekre elveszek szép arcának tanulmányozásában. Újra és újra végig nézek rajta és meg kell állapítanom, hogy tegnap nem csak a sokk hatása miatt bambultam el, hanem igenis a jóképű srácok közé tartozott.
- Khm...
Kate köhögése ránt ki a szinte kábultságnak mondható állapotomból, én pedig kissé pirulva fordulok felé, hogy aztán követhessem az étkezőasztalhoz. Egy pillanatra megtorpanok mikor meglátom az asztalon lévő ételmennyiséget és hirtelen azt sem tudom mihez nyúljak. Azt hittem, hogy kapok egy szendvicset, de barátnőm igencsak kitett magáért és komolyan vette az éhségemet.
- Katherina, ez rengeteg kaja. Hova férne ez belém? - mutatok az asztalra kétségbeesetten.
- Ne pánikolj, csak egyél amennyi jólesik, addig mi Keylannal áthozzuk pár holmidat. Ebben az állapotban nem engedem, hogy cipelj bármit.
Egy pillanatig csak bámulunk egymásra, ő szomorúan, én pedig hálásan, majd mielőtt lenne időm feleszmélni magához húz és óvatosan, mégis határozottan ölelve elmondja mennyire szeret. Elönt a szeretet és a hála ez iránt a lány iránt. Ő nem csak a legjobb barátnőm, hanem a testvérem. Soha nem kivánhatnék nála jobb embert az életembe.
Azt hittem a nap már ennél furcsább nem lehet, de aztán jött a lefekvési idő, ezzel egyidőben pedig az első vitám Keylannal. Miután megvacsoráztam és lezuhanyoztam, úgy gondoltam tényleg nem fogom Keylant kitúrni az ágyából, hiszen mégiscsak befogadott és ő volt az én segítségemre.
- Te meg mit csinálsz?
Éppen két párnával és egy nagy takaróval próbálok elhelyezkedni kényelmesen a kanapén, mikor Keylan megérkezik a nappaliba, szintén párnákkal és takaróval a kezében, majd a TV-t kitakarva, kérdő tekintettel rám mered.
- Próbálok olyan pózt találni, hogy kényelmes legyen. - válaszolom, az ő arcán pedig átsuhan valami döbbenet féle. Kérdőn nézek rá és kell egy kis idő, hogy leessen, kissé kétértelmű választ adtam. Upsz...
- Akkor most szépen felállsz és visszacuccolunk a szobámba, ahol aludni fogsz.
- Mondtam már, hogy nem veszem el a helyedet. Nem foglak kitúrni a saját ágyadból!
- Én pedig azt mondtam, hogy ott alszol!
Megragadja a takaróm és nemes egyszerűséggel lerántja rólam, majd eltűnik a folyosón én pedig kitágult szemekkel bámulok utána. Nem hiszem el, hogy elvette a takaróm!
- Hozd a párnákat! - hallom meg kiabálását a szobájából, de én durcásan magam elé meredek, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapom az ő takaróját és abba burkolózva várom a következő lépését. Mikor néhány perc eltellik és észreveszi, hogy nem mozdultam a nappaliból, dübörgő léptekkel újra visszatér hozzám és elémállva újra kitakarja a TV-t.
- Elmondanád, mégis mit csinálsz?
- Szeretnék aludni, de sajnos valaki nem hagy békén. - meredek rá tetetett haraggal, de sajnos annyira aranyos, hogy el is nevetem magam.
- Szerinted ez vicces? Most azonnal felkelsz és átmész a szobámba! - próbál parancsolgatni, de sajnos elég bénán játsza ezt a szerepet. Újra elnevetem magam.
- Layla!
- Igen Keylan?
Mosolyogva bámulok fel rá, míg ő a térdeire támaszkodva próbál meggyőzni. Tudom, kicsit szemtelen vagyok, de nem fogok engedni.
- Tényleg szeretnék itt aludni. Már így is elég sokat tettél, nem fogom hagyni, hogy a saját lakásodban a kanapén kelljen éjszakáznod. Nagylány vagyok már és ki fogom bírni. - miközben magyarázok, feltornászom magam ülőhelyzetbe és a takarót magamhoz szorítva várom a válaszát. Nem hagyom, hogy ezt is elvegye tőlem!
- Rettenetessen önfejű vagy, mondták már?
- Igen, egy párszor. - vonom meg a vállam mosolyogva.
- Ma éjszaka itt aludhatsz. - egyenesedik fel egy mély sóhaj közepette - Viszont, ha kényelmetlen, meg kell ígérned, hogy szólsz és holnaptól helycsere van! Megegyeztünk?
A felém tartott kisujjára meredek és tudom, ha most esküt teszek akkor azt nem fogom megszegni, ezzel pedig csak az az egy probléma van, hogy biztosan rosszul fogok aludni ezen a kanapén. Nem tudom mit tegyek. A kisujja és az arca között kapkodom a tekintetem. Túl rendes, nem engedhetem, hogy itt aludjon, de ha most nem akasztom az ujjamat az övébe akkor már most képes és átcipel a szobájába. Sajnos vagy nem sajnos, mindig betartom a szavamat, akármilyen kis apróságról is legyen szó. A fenébe is ezzel a fiúval!
- Jólvan! - akasztom a kisujjam az övébe, mire ő kissé megszorítva azt megrázza a kezünket és közben önelégülten vigyorog.
- Nem szeretnék még egy takarót leszedni rólad. Ez jó lesz, vagy inkább idehozzam a másikat? - kérdezi, közben pedig összeszedi a párnáit.
- Ha nem gond, hogy ez marad nálam, akkor jó lesz ez.
- Oké. - egyenesedik fel rám meredve - Akkor jó éjszakát Angyal.
Elsétál mellettem és otthagy a csodálatos illatával és egy hatalmas kérdőjellel.
Mi az, hogy Angyal? Ez meg...
Összehúzott szemekkel fordulok a folyosó irányába, de már csak a sőtétséget látom.
Miért ilyen kedves és mégis miért segít ennyit egy ismeretlen lányon? Nem tudom, hogy félnem kell tőle vagy sem, de egyenlőre úgy döntök, hogy hagyom ezt az egészet sodródni a maga útján. De egyben biztos vagyok! Nem fogom hagyni, hogy még egy férfi elbánjon velem. Soha többé nem leszek gyenge nő! Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyenek!

4

 A körmeim hangosan kopognak Kate ebédlőasztalán, miközben összeszorított ajkakkal gondolkozom a következő lépésen. Azt már biztosra tudtam, hogy a héten nem megyek be az egyetemre, de az még mindig kérdéses volt, mit fogok csinálni, ha Darwin megjelenik Kate lakásán. Sajnos nagyon jól tudta hol lakik azt pedig még jobban, hogy csak az ő segítségét kérhettem a menekülésben. Őrjöngeni fog és az sem kizárt, hogy valamelyikőnk nagyon súlyosan meg fog sérülni.

Megmarkolom a bögrémet és egy nagyot kortyolok a már langyossá hűlt kamillateámból. Az idegeim lassan tropára fognak menni.

- Fogadd el Keylan ajánlatát.

Kate az asztal tetején ülve lóbálja a lábát, mint egy óvodás, néha belerúgva az előtte álló székbe. Nagyot sóhajtok és elgondolkozom a dolgon. Keylan nagylelkűen felajánlotta, hogy költözzem hozzá amíg ennek az egésznek vége nem lesz. Igazából már egy egész tervet kigondoltak ők ketten, viszont én túl kockázatosnak tartom az egészet és amúgy sem szívesen költözöm egy vadidegenhez, még akkor sem ha tudom, hogy csak segíteni szeretne. Keylan elmondása szerint mindössze 2-3 napot szokott a lakásán tölteni, de még ezzel sem igazán tudott meggyőzni a költözésről. Úgy éreztem túl intim dolog beköltözni egy vadidegen sráchoz.

- Veled mi lenne? Darwin úgysem fog leállni, amíg bosszút nem áll rajtam. Nem normális. Olyan mint egy vérszomjas vadállat. - felpillantok barátnőmre és látom a szemében, hogy nagyon jól tudja, nekem van igazam. Felsóhajt, majd leugrik az asztalról és a konyhába indul.

- Sajtos makaróni jó lesz ebédre? - pillant rám vissza az ajtóból, ezzel a kérdéssel pedig kikerüli a válaszadást.

- Nem vagyok éhes. - rázom meg a fejem szomorúan. Tudom, hogy nem akar most ezzel foglalkozni, de valahogy meg kell oldanunk a helyzetet. Délelőtt 11 óra van és Darwin pontosan 4 óra múlva fog hazaérni a – most már - saját lakásába, ami annyit jelent, hogy délután 3-ig el kell tűnnöm valahova, ahol nem talál meg. A homlokom hangosan koppan az asztalon, ahogy tehetetlenségemben lefejelem. Bámulom a kissé már megszürkült Conversem orrát és furcsamód az jár a fejemben, hogy ideje lenne megtisztítanom.

- Van valami keféd vagy szivacsod itthon? - kiáltom Katenek, aki pár másodperc múlva kérdő tekintettel hajol ki a konyhából. - Meg kéne pucolnom a cipőm. - felelem, mintha jelen pillanatban ez lenne a legnagyobb gondom.

- Ömm...persze. A fürdőszoba szekrényben találsz.

A szekrényhez érve nem is kell sokáig keresgélnem, és még valami cipőtisztító folyadékot is találok az egyik polcon. Engedek a kádba egy kevés forró vizet, majd kifűzve a cipőfűzőmet a cipőből, beledobok mindent a kádba a folyadékkal együtt és hagyom ázni. Egy ideig a kád szélén kuporgok és a cipőmet lóbálom a vízbe, de végül felállok és a tükör elé sétálva úgy döntök végre megnézem magam. Rézvörös hajam kócos hullámokban lóg le egészen a csípőmig és elgondolkozom felkössem e, de végül csak beletúrok párat és hagyom, ahogy van, viszont megjegyzem, hogy a közeljövőben mindenképpen vágatnom kell a végéből. A jobb szemem mellett zöld folt éktelenkedik, ami elér egészen a fülemig és mikor óvatosan megtapogatom felszisszenek a fájdalomtól. A szám fel van repedve, a szemem pedig fakó és tele van fájdalommal. Az egész arcom sápadt és ez nem nyújt szép látványt a már amúgy is fehér bőröm miatt, de még hátra van a legrosszabb. A testemet nem mertem ma még megnézni. Mikor reggel átöltöztem, végig a plafont vagy a velem szemben lévő falat bámultam. Kicsit vacilálok, de végül megfogom a pulcsim alját és lassan feljebb húzom, egészen a melltartómig. A látványtól elakad a lélegzetem, a szemem pedig megtelik könnyekkel. Közvetlen a bordáim alatt, a hasam közepén egy hatalmas sötét lila folt helyezkedik el. A bal oldalamon egymás mellett három kisebb zöldes folt van, véraláfutásokkal tarkítva és ha ez még nem lenne elég, jobb oldalt a bordáimtól egészen a csípőmig egy hatalmas, többféle színben pompázó folt csúfítja el a testemet. A kezem folyamatosan remeg, ahogy végigtapogatom a sérüléseimet, a könnyeim pedig már megállíthatatlanul ömlenek végig az arcomon. A jobb oldalamon van az eddigi legrondább sérülés, amit elszenvedtem Darwintól, és abban sem vagyok biztos, hogy nem repedt meg valamelyik bordám. Visszaengedem a pulcsimat, lassan leereszkedem a kád szélére, majd óvatosan előrehajolva megtámaszkodom a lábamon és a tenyerembe hajtom a fejemet. Keservesen zokogok és azt szeretném, ha ez lenne az utolsó. Mindent kiadok magamból. Az összes fájdalmat, amit Darwin az együttlétünk alatt felhalmozott bennem. Megkapaszkodom a kád szélében és lecsúszok a hideg padlóra, ahol magzatpózba helyezkedve tovább sírok.

- Jézusom! Érzem, ahogy finom kezek ölelnek magukhoz és próbálnak felhúzni a földről, de én nem állok készen, hogy megmozduljak. Csukott szemmel bőgök tovább és közben próbálok elhúzódni a segítő kezek közül. Egész testemben remegek, a tüdőm pedig lassan feladja a szolgálatot, mert nem jut elég oxigén a testembe.

- Hívok segítséget! - szól Kate, majd felpattan mellőlem és kirohan a lakásból. Nem is érzékelem mennyi idő telik el, de egyszer csak erős karok ragadnak magukhoz és emelkedni kezdek a földről. Az illat ismerős, de nem tudom kihez kötni. Teljesen kába vagyok és már abban sem vagyok biztos, hogy ébren vagyok vagy álmodom.

- Semmi baj! Nyugodj meg!

A nyugtató szavak lassan áthatolnak ködös agyamon, a könnyeim azonban megállíthatatlanul potyognak, a tüdőm és a torkom pedig már ég a megerőltetéstől. Az erős karok valami puhára helyeznek és valahonnan a távolból hallom barátnőm hangját is.

- Azta kurva...

A hirtelen jött feldúlt hang megrémít és gyors mozdulattal ellököm magam a mellettem ülő fiútól. Nehézkesen pislogok párat és próbálom megnyugtatni magam, hogy itt senki sem bánt, de ahogy a fejemben végig pörögnek az éjjel történtek, újra könnyben úszik a szemem.

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni, csak segíteni akarok. - felismerem Keylan hangját, de az apró pihegésen kívül nem vagyok másra képes. Hallom ahogy Kate felzokog mellettem, de nem tudom mi miatt akadtak ki ennyire. Aztán mintha villámcsapásként érne, a hasamon és az oldalamon végigfut a hideg levegő én pedig felfogom, hogy a pulcsim felgyűrődött, ahogy Keylan lerakott az ágyba.

- Kate... - suttogom elhaló hangon - Hoznál nekem fájdalomcsillapítót?

A szemem csak résnyire tudom kinyitni, de érzékelem, ahogy barátnőm bólogat és már siet is ki a szobából.

Tudom, hogy mennyire ki van akadva és erőt kéne vennem magamon, hogy megnyugtassam, de a sírástól hasogatni kezdett a fejem és a sok mozgástól az egésztestem sajog. Csak egy fájdalomcsillapítóra vágyom és egy kiadós, nyugodt alvásra. Most talán olyan helyen vagyok, ahol ezt két év után megtehetem.

A pulcsimhoz nyúlva visszahúzom azt a helyére, de eközben érzem, hogy valami puhával betakarnak és hálás vagyok a puhaságért ami körül öleli a testem. Fáradt vagyok. Már hónapokkal ezelőtt elfáradtam.

- Nem lesz semmi baj Layla! Itt biztonságban vagy! - hallom amit Keylan mond, de válaszolni már nem vagyok képes. A szemem már nem bírom kinyitni és érzem, ahogy a sötétség leránt magával abba a mocskos és fekete lyukba, amitől egyszer már sikerült megszabadulnom.

3

 Másnap hatalmas fájdalmakkal ébredek és mikor elindulok a konyhába nem vagyok benne biztos, hogy célba is fogok érni. Végig a falnak kell támaszkodnom és úgy vonszolom magam, mint akit darabokra törtek, de ha most úgy döntök visszafekszem az ágyba akkor sosem szabadulok innét. Kedvenc bögrémet megtalálva, bekapcsolom a kávéfőzőt és a pultnak támaszkodva várom, hogy végre bevihessem a reggeli koffein adagom. Darwin már nem volt itthon mikor felkeltem, így rögtön írtam egy SMS-t Katenek, hogy indulhat én pedig elkezdem összepakolni a cuccaim, de ahogy leguggoltam a szekrényem elé szédülni kezdtem és majdnem elhánytam magam. Mindenképpen meg kellett várnom a barátnőmet mert egyedül nem jutok egyről a kettőre.

Épp a kávém kortyolgatom, mikor kopogás hallatszik az ajtón és bár tudom, hogy csak Kate lehet az ijedten összerezzenek.

- Egy perc és ott vagyok! - próbálok kiabálni, de még ez is kimeríti a tüdőmet. Mikor kinyitom az ajtót, hirtelen nem tudom képes vagyok e lenyelni a kávémat vagy vissza kell köpnöm a bögrémbe. Végül - bár elég nehezen - a nyelés mellett döntök és nem tudom, kinek van döbbentebb kifejezés az arcán. Az ajtómban ugyanis két ember áll, tágra nyílt szemekkel. Kate és a zöld szemű idegen a buliból.

- Mi a franc van az arcoddal? - fakad ki hirtelen Kate, így kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem az előttem álló srácról. A homlokom ráncba szalad és egy pillanatig nem tudom mire céloz, de aztán eszembe jut, hogy minden bizonnyal megmaradt a nyoma a tegnapi pofonnak.

- Ő kicsoda? - mutatok a mellette álló srácra, hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét, mire összehúzott szemekkel lassan a srác felé fordul.

- Bemutatom neked Keylant! Ő a szomszédom, a világ egyik legjobb hoki játékosa és nem mellesleg az egyik legaranyosabb srác, akit valaha is ismertem. - mosolyodik el barátnőm - Ja, és nem mellesleg ő volt az aki letarolt téged a folyosón. Viszont most ne haragudjatok, de le kell foglalnom magam mielőtt idegösszeroppanást kapok az arcod látványától és elmennék a nyomorult exed után, hogy kikaparjam a szemeit.

Kate elsétál mellettem és a hálószoba felé közelítve visszakiabál, hogy mondjam meg hol talál zsákokat a pakoláshoz. Egy darabig értetlenül bámulok utána az üres folyosón, aztán mély sóhajjal visszafordulok Keylan felé.

- Nem bántásból tényleg, de te mit keresel itt? - teszem fel neki a kérdést, amire már nagyon szeretnék választ kapni.

- Kate nekem vágta a lépcsőház ajtaját mikor kirohant rajta, én pedig láttam a kétségbeesett arcát és megkérdeztem tudok e valamiben segíteni. Erre pedig megfogta a kezem és a kocsi ajtajáig ráncigált, végül pedig itt kötöttünk ki. - tárja szét a karját, közben pedig sugárzik a megkeményedett arcvonásaiból a döbbenet és a harag. Egy darabig csak bámulok rá és nem tudom mit kéne mondanom. Elküldeni nem fogom, hiszen Kate hozta ide, ezért gondolom bízhatok benne, de nem szeretném ha még több ember rájönne, hogy mi történik körülöttem. Katetel el kell beszélgetnem róla, hogy jobb lenne bizalmasan kezelni a dolgaimat, mert attól, hogy most úgy döntöttem végeztem Darwinnal még nem jelenti, hogy az egész egyetemnek rögtön tudnia kellene a dologról és nem szeretnék a rendőrségre sem rohanni.

- Már réges-régen segítséget kellett volna kérned.

A hangja egyértelműen elárulja mennyire dühös én pedig meglepetten kapom rá a pillantásom, mert nagyon nem szeretem mikor idegenek próbálnak kioktatni, bármennyire is jól néznek ki.

- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá, de köszi a tanácsot. - egy kicsit talán bunkóbban szólok hozzá mint szeretnék, de nem tudom visszafogni az érzéseimet. Erről az egészről soha senkinek nem kellett volna tudomást szereznie.

- Kate elmesélt mindent, de ne haragudj rá amiért aggódik érted. Minden bizonnyal nem rángat csak úgy idegeneket a legjobb barátnőjéhez, ha nem lenne rá nagyon jó oka. – összeszűkült szemekkel pásztázom az arcát és el kell gondolkodnom vajon tud e az emberek gondolataiban olvasni.

- Miért nem láttalak én még soha téged? Elvégre Kate szomszédja vagy.- kérdezem eltérve a témától közben pedig odébb állok az ajtóból és intek a fejemmel, hogy jöjjön beljebb mert így sosem jutunk sehova.

- Elég kevés időt töltök a lakásomon az edzések és a családom miatt.

A magyarázata eléggé ésszerűnek tűnik ezért nem is feszegetem tovább a témát csak becsukom mögötte az ajtót és amennyire a tüdőm engedi mély levegőt veszek mielőtt visszaindulok a konyhába, hogy szerezzek valami zsákot Katenek.

- Tudnál segíteni? - nézek Keylanra a bögrém pereme felett.

- Persze, hiszen ezért vagyok itt. - vonja meg a vállait, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy épp egy vadidegen lánynak segít a lakásán összerámolni a cuccait. Kissé meginog a tartásom mikor el szeretnék indulni, de Keylan elkapja a karomat és morcos arccal segít átjutni egyik helyiségből a másikba.

-Köszönöm. – pillantok rá egy boldogságtól mentes félmosollyal, de csak egy rosszalló fejrázást kapok válaszul.

Mikor beérünk a konyhába a csap melletti szekrényre mutatva megkérem, hogy vegye elő a szemeteszsákot. Ráncba szalad a szemöldöke, de inkább úgy dönt nem szól egy szót sem csak megteszi amit kértem tőle, én pedig hálás pillantást vetek rá. Biztos vagyok benne, ha nekem kellett volna lehajolnom akkor ott maradok a földön. A csaphoz botorkálva elmosom a bögrémet, majd egy gyors mérlegelés után úgy döntök azt is magammal viszem. Intek Keylannak, hogy kövessen – persze végig a karomat fogva támogat - és mire bérünk a hálóba már a fél szekrényem az ágyon hever külön kupacokba válogatva.

- Kinyírom azt a rohadékot Layla. - pillant rám hajtogatás közben Kate - Nem tudom meg merjem e kérdezni mit művelt veled tegnap este, azt pedig végképp nem tudom, hogy hallani szeretném e a választ, de egyben biztos vagyok. Soha a büdös életben nem mehet többet a közeledbe. Ennek az egésznek már rég véget kellett volna vetni. Börtönben kéne rohadnia. Nem értem, hogy engedhetted, hogy eddig fajuljon. Láttam már pár sérülésed, de eddig sosem akadtál így ki, szóval biztos, hogy még gázabb a helyzet mint eddig valaha. Ráadásul alig bírsz mozogni. Látszik, hogy mekkora fájdalmaid vannak. - nem áll meg miközben beszél és hallom, hogy elcsuklik a hangja a keze pedig remeg. A ruháimat nagyobb lendülettel rántja ki a kelleténél, így pár darab összegyűrve a szőnyegen végzi. Oda lépek mellé és a szekrényajtóba kapaszkodva lassan leguggolok, majd megfogom a kezét, hogy meg tudjam állítani. Ő azonban legnagyobb meglepetésemre kirántja magát a szorításomból és Keylanhoz lépve elkéri a zsákokat.

- Tudod...

- Nem érdekel Layla! - vág a szavamba - Inkább engedj pakolni, hogy végre el tudjalak vinni erről az átkozott helyről, ugyanis gondolom nem véletlen, hogy eddig egy ruhadarabot sem pakoltál össze! - rám emeli dühös pillantását én pedig nem tudom mit gondoljak.

Tudom, hogy mérges, de most mellettem kéne állnia ahelyett, hogy így viselkedik. A szemem könnybe lábad és nem törődve a fájdalommal Keylan mellett kirohanok a fürdőszobába. Az ajtó nagy csattanással vágódik be mögöttem én pedig a a csaphoz botorkálva zokogni kezdek. A szívem már így is darabokban hevert, de azt már nem tudom elviselni, hogy az egyetlen barátnőm haragudjon rám. Ő az egyetlen ember az életemben, aki még soha nem okozott fájdalmat és mindig számíthattam rá. Nehezen veszem a levegőt, a tüdőm összeszorul és azt érzem meg fogok fulladni. Meg akarok fulladni. Hirtelen felindulásból megragadom a szappantartót teljes erőből a tükörhöz vágom, ami ettől hatalmas csörömpöléssel darabokra esik és a földre hullik. Megmarkolom az egyik szilánkot és gondolkodás nélkül cselekszem, de amint a csuklom felé közelítek, az ajtó hatalmas robajjal kiszakad a helyéről és egy kéz ragadja meg a csuklómat. Keylan óvatosan lefejti az ujjaimat az üvegdarabról és félrehajítva azt, szorosan magához húz. Párszor megpróbálkozom kitépni magam a szorításából, de nem ereszt. Dermedten, lehanyatló kezekkel állok, hiszen még csak nem is ismerem ezt a fiút, de a testének melege olyan érzéseket vált ki belőlem amit már nagyon régen nem tapasztaltam. Nyugalmat és valami kellemesen üdítő illatot érzek. A gyerekkoromra emlékeztet, mikor még boldog családban éltem és anyáék minden hétvégén levittek a tengerpartra, ahol addig játszottam amíg apa ölében fekve ki nem dőltem a fáradtságtól. Keylannak friss tenger illata volt, ez pedig most mindennél nyugtatóbb volt számomra.

Erős karjai körém fonódva ölelnek magához én pedig szinte teljesen eltűnök óriási termete mellett. Mikor úgy érzi már nem fogok küzdeni ellene, az egyik kezével lazít a szorításon és az alvástól még mindig összekuszálódott hajamat kezdi simogatni, én pedig megadva magam teljesen beleolvadok a mellkasába és újra zokogni kezdek. Ez nem én vagyok. Az élet megtanított, hogy erősnek kell lennem és túl kell élni bizonyos dolgokat akármennyire is fájdalmasak. Egész eddigi életem során azon dolgoztam, hogy anya büszke lehessen rám, most pedig arra készültem, hogy mindezt felrúgjam. Bár lehet minden egyszerűbb lenne, ha vele lehetnék, lehet jobb lett volna, ha most nem állít meg senki. Heves zokogásom lassan alábbhagy és szipogássá változik.

- Összekönnyeztem a pólód. - suttogom bocsánatkérőn Keylannak.

- Ne törődj vele. Jobban vagy? - kissé eltol magától és megemelve az arcom letörli a könnyeimet vigyázva, nehogy hozzáérjen a fájdalmas területhez. Bár az egész testem sajog a hirtelen megerőltetéstől, nagyon jól esik tőle ez a kis gesztus. Mióta találkoztunk nem is igazán figyeltem meg mennyire helyes. Baseball sapkát visel, ami alól oldalt kissé kilóg a sötét, szinte fekete haja. Zöld szemét hosszú szempillák keretezik és egy pillanatra átfut az agyamon a gondolat, hogy a fiúk miért szerencsésebbek ilyen szempontból, mint a lányok. Bezzeg ha én nem festem ki magam, a szempilláimat el is felejthetem. Az orra egyenes, az ajka pedig telt és apró mosolyra húzódik, bár semmi boldogság nem tükröződik szép arcáról. Erős és kiugró csontok keretezik az arcát, de mégis lágynak kissé kisfiúsnak hat az apró gödröcskétől ami a mosolya miatt alakul ki. Úgy érzem órák telnek el amíg végül ráveszem magam és bólintok, majd eleresztve őt hátrálok pár lépést.

- Köszönöm. - szólalok meg lehajtott fejjel.

- Nem akartam. - mutatok a szilánkokra magyarázatképp - Amint elkaptad a kezemet már meg is bántam az egészet. Csak egy pillanatnyi gyengeség volt.

- Nem kell magyarázkodnod, hiszen ez a te életed. Viszont nem hagyhattam, hogy hülyeséget csinálj.

Mindkét karomat magam köré fonva bólintok és az ajtó felé indulok ami a felső zsanérokon lógva árválkodik. Egy ideig csak bámulom és tudom, hogy nagyon hamar le kell innen lépnem, mert ebből még nagy balhé lesz. Törött üveg és leszakadt ajtó. Óriási.

- Az ajtó nem volt kulcsra zárva, így elég lett volna ha csak megpróbálsz benyitni. – szólalok meg még mindig az ajtót bámulva.

- Nem kockáztathattam. - vonja meg a vállát szégyenlősen, mikor felé fordulok.

Rámosolygok, majd tovább lépkedek a szobám felé, de a folyosón megtorpanok mikor meglátom a földön kuporgó Katet. A térdét felhúzta és azon pihenteti a fejét.

- Ott álltam Keylan mögött mikor berontott. Ne haragudj rám Layla! Ha most bármi történt volna veled azt soha nem bocsájtom meg magamnak. - lassan felém fordítja a fejét és látom, hogy a szemei fel vannak püffedve a sírástól. A fal mentén lecsúszva leguggolok mellé és magamhoz ölelem.

- Semmi baj.

- Dehogynem! Nagyon is baj van! Én csak dühös vagyok amiért ezt tette veled. Sajnálom, hogy rajtad töltöttem ki. Legszívesebben agyonverném azt a szarházit. - hüppögve beszél és tudom, hogy újra a sírás határán van. Óvatosan kibontakozom az öleléséből és elgondolkodva nézem a földet.

- Ne törődj most ezzel. - rázom meg a fejem - Gyere, menjünk pakolni. El kell mennem innen.

Feltápászkodom és kisebb sikerrel, de őt is magammal húzom. Soha nem mondanám meg neki, de nagyon mérges vagyok rá, legfőképp azért mert hagyta, hogy eluralkodjon rajta a félelem és az idegesség. Lehet, ha ez nem most jön ki rajta akkor nem vagyok ilyen szerencsés, hogy bárki megállítson. Mindenem fáj. A testem, a lelkem és a szívem is darabokban hever. Nem veszíthetem el az egyetlen barátnőmet.

Mikor mindennel kész vagyunk, Keylan segítségével az összes cuccomat levisszük Kate kocsijába és még utoljára a vörös háztömbre pillantva elgondolkodom helyesen cselekszem e. Tudom, hogy ennyivel nem végeztünk és azt is tudom, hogy Darwin hajtóvadászatot fog indítani ellenem. Fogalmam sincs, hogyan fogok így bejárni az egyetemre. Ennyi idő elteltével már nagyon jól tudja, mikor és hol vannak óráim. Még várt rám egy végső összecsapás. Már csak az az egy kérdés maradt, hogy túlélem e azt.